110 éve született Örkény István

Örkény István (Budapest, 1912. április 5. – Budapest, 1979. június 24.)

Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas író, drámaíró, műfordító. A Digitális Irodalmi Akadémia 2014-ben posztumusz tagjává választotta.

*

1912. április 5-én született jómódú nagypolgári családból. A Piarista Gimnáziumban végzett. Édesapja határozott kérésére két diplomát is szerzett, gyógyszerészit és vegyészmérnökit, bár ez idő tájt már az irodalom vonzotta. Első novelláját József Attila fogadta be a legendás Szép Szó folyóiratba, 1937-ben. Bejárta Nyugat Európát, a második világháború kitörése Párizsban érte. Az utolsó vonattal érkezett haza. Ennek költőien emlékezetes írása a Párizs isten hozzád című egyperces novellája.

1941-ben magánkiadásban adta ki első groteszkre hangolt novelláskötetét, a Tengertáncot. Személyesen, ő maga gyűjtötte az előfizetőket. Az élet szélsőségeit nagyon fiatalon átélte; 1942-ben, egy nap behívót kapott Nagykátára. Felvette fehér, extra katonai egyenruháját (tartalékos tiszt volt), de a később hírhedté vált Muray nevű alezredes azonnal kiköttette egy fára, és egyenruhája gombjait egymás után levagdosta egy bicskával. Akkor tudta meg, hogy zsidó származása miatt munkaszolgálatra hívták be, és a szadista alezredes provokációnak minősítette ünnepi egyenruháját. Négy és fél év a fronton, a második magyar hadsereg halálmenetében, majd szovjet hadifogság. Hihetetlen lelkierővel már ott is írni kezdett. Ott született a hadifogoly-szociográfia: a Lágerek népe, majd a fronton játszódó darab: a Voronyezs, jó néhány novella és számtalan, a hadifogoly-lét specialitásait és lelkiállapotát leíró érdekfeszítő levél szüleihez, barátaihoz. (Kötetben összeállított levélgyűjteménye: Egyperces levelek.)

1946 karácsonyán jöhetett csak haza. Szerencsés hazaérkezése után bekapcsolódott a háború után nagy lendülettel induló irodalmi életbe. Lelkesen támogatta és hitte az épülő szocializmust. 1953-ban született, Írás közben című írószövetségi felszólalásában azonban (még áttételekben fogalmazva) nyilvánosságra hozta emberi, írói válságát és felismerését a rendszer tarthatatlanságáról.

Az 1956-os forradalomban nem vett részt tevőlegesen, de ő írta a ma is gyakran idézett mondatot, a Szabad Kossuth Rádió Parlamentből sugárzott okt. 30-i köszöntőjét: „Hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden hullámhosszon.” 1956. nov. 2.-án az Igazság című lapban jelent meg lírai vallomása, a Fohász Budapestért, a szabadságáért harcoló városért.

A forradalom leverése után a kádári pártapparátus szilenciumot szabott ki rá, és írásait 1958-tól sehol nem közölték. Csak 1962-ben jelenhetett meg újra egy novellája, majd 1966-ban és 1967-ben gyors egymásutánban két elbeszéléskötete. (A Jeruzsálem hercegnője, benne a Macskajáték kisregény formában, majd a Nászutasok a légypapíron, a Tóték prózai változatával.) 1968-ban látott napvilágot az Egyperces novellák első kiadása, amellyel új műfajt teremtett. Egymás után születtek új korszakának ma már klasszikus novellái is, mint a Niagara Nagykávéház, amely a sötét elnyomás szorongásos állapotát rajzolta meg groteszk, mulatságos, már-már képtelen helyzetben, egy divatos budapesti kávéházban.

Egyperceseivel és két drámájával (Tóték, 1967, Macskajáték, 1971) nemzetközi hírnévre tett szert. 1969-ben Fábri Zoltán nagysikerű filmet rendezett a Tótékból, Isten hozta, őrnagy úr! címmel, Latinovits Zoltánnal a főszerepben. Makk Károly 1974-ben forgatta le a Macskajátékból készült, azonos című filmjét.

1969-ben született groteszk színjátékát, a Pisti a vérzivatarbant több elemző a 20. századi Az ember tragédiájának nevezte, mert a magyarság több évtizedes, vérzivataros történelmét idézi fel benne különleges, helyenként provokatívan kiélezett, groteszk látásmóddal. („E kor nekünk szülőnk és megölőnk”, mondja a darab mottója.) A művet egy évtizedig nem engedélyezte a kádári kultúrpolitika, csak 1979-ben, halála évében kerülhetett színre a Pesti Színházban, Várkonyi Zoltán rendezésében, Tordy Géza, Gobbi Hilda és Garas Dezső főszereplésével.

További fontosabb kisregényei: Glória (1957), „Rózsakiállítás” (1977), Egy négykezes regény tanulságos története (1979). Fontosabb drámái: A holtak hallgatása (Nemeskürty István Rekviem egy hadseregért című könyvének színpadi feldolgozása, 1973), Vérrokonok (1974), Kulcskeresők (1975).

Műveit számos nyelvre lefordították, színdarabjait sok országban játszották. A Tóték párizsi előadása 1970-ben megkapta a Fekete Humor Nagydíját. Novelláiból, regényeiből, egyperceseiből filmek, tv-játékok sora született.

Irodalmi hatását, jelentőségét bizonyítja számtalan róla és műveiről született írás. Legutóbb Szirák Péter átfogó Örkény-monográfiája látott napvilágot (2008), korábban Lázár István, Bécsy Tamás, Földes Anna, P. Müller Péter, Simon Zoltán, Szabó B. István jelentetett meg róla önálló kötetben elemzéseket, tanulmányokat.

Örkény István 1979. június 24-én halt meg. Végakarata ezekkel a sorokkal zárul: „Most, amikor e sorokat írom, nemcsak vér szerinti rokonaimra, hanem barátaimra és ismerőseimre is szeretettel és hálával gondolok. Nincs bennem indulat vagy harag senki iránt; több jót kaptam az emberektől, mint amennyit adni tudtam. Sorsomat befejezettnek érzem. Kérem, ne maradjon utánam gyász. Isten veletek, kedveseim.”

Reményi József Tamás: A hagyományteremtő Örkény

Életének hatodik évtizedében lett szinte egyik napról a másikra a magyar irodalom élő klasszikusa. Mint a futó, akit háromszor is visszalőttek, de aztán világcsúcsot fut. Az atlétikában ez nem megengedhető, a történelemben annál inkább keserves gyakorlat: a pályakezdő Örkény István eltűnik a háborús munkaszolgálatban, az újrakezdést elsodorja az ötvenes évek, a forradalom után hosszú szilencium sújtja. S aztán, sűrített időben, remekművek sora: Macskajáték, Tóték, Jeruzsálem hercegnője, Nászutasok a légypapíron, Egyperces novellák, Pisti a vérzivatarban… Nyelvszemléletet újító, műfajt teremtő írások, a színházi életet fölkavaró darabok. Az ő nevéhez fűződik az irodalmi groteszk magyarországi diadala. Műfaji találmánya, az „egyperces” már életében ezernyi szóösszetételben köznévvé válik. Hőseinek egy-egy kultikussá lett gesztusát – a legemlékezetesebbek közt a Tót-család dobozolását – naponta emlegetjük. Megszámlálhatatlan sora szállóigévé lett, például az útjára indult végzetet gyakran az ő rovarirtóban sütött pogácsájával idézzük fel (A végzet című írás záró mondata ez: „és most viszi”).

Kortársai közül Örkény fogalmazza meg a legradikálisabban a történelmi méretű vereségek rettenetének és ugyanakkor a túlélés mindennapi képességének ellentmondásos tapasztalatát. A humanista hagyományokat rendületlenül őrzi, de parodisztikus módon tudomásul veszi, hogy ez a hagyomány sokszorosan sérült, romokban hever. Ezért vallja, hogy „a groteszk a XX. század válasza a XIX. századra”, és az életmű győzelme, hogy megállapítása a XXI. századra is ugyanúgy érvényes marad. Ennek a belátásnak a nyomán tárja elénk, ahogyan egy közösként elképzelt történet apró darabjaira hullik, a személyiség pedig a végletekig kiszolgáltatottá válik. Így lesz az író legjellemzőbb formája az „egyperces”, amely a maga talányos tömörségével, épp csak felvillantott, majd újra homályba merülni hagyott paradoxonjaival tűpontosan érzékelteti az eszmények és a gyakorlat, az élet titokzatos szépsége és a napi banalitások szétcsúszását. Így kényszerül elbeszéléseiben, drámáiban a magánélet a kataklizmákkal szemben folyamatos szerepjátékra. Örkény színpadi munkái ebben az értelemben mind „színházak a színházban”.

Szemléletének korabeli hatása és munkásságának utóélete ritka látvány az ezredforduló magyar kultúrájában. Művei nyomán két nagysikerű film készül (Fábri Zoltán Tóték-adaptációja az Isten hozta, őrnagy úr!, Makk Károly rendezése a Macskajáték). Színdarabjait rendszeresen műsorra tűzik, posztumusz megjelent gyűjteményes kötetei – többek közt a töredékben maradt regények válogatása vagy a gondolkodásának történetébe beavató beszélgető-könyve, a Párbeszéd a groteszkről – továbbrajzolja a pályaívet. Az újabb irodalmi nemzedékek inspiráló hagyományként „használják”, a fiatal közönség pedig a kétezres években is évadról évadra megtölti a nézőteret Mácsai Pál estjén (Azt meséld el, Pista), amelyet Örkény önéletrajzi groteszkjének is nevezhetünk.

Örkény István egyik alaptétele szerint az ember szerencsére sokkal többet bír el, mint amennyire képesnek érzi magát. Másrészt minden egyes ember pótolhatatlan, megismételhetetlen csoda, mint Dal című novellájának hőse, a fronton elesett nótafaragó katona is, akinek épp elkezdett szerzeményét már soha senki sem fejezheti be helyette. Örkény életművében ő lehet az emblémája a katasztrófákból nyerhető öntudatnak.

Fontosabb díjak, elismerések:

1955, 1967 – József Attila-díj

1973 – Kossuth-díj

2004 – Magyar Örökség Díj (posztumusz)

2012 – Budapest II. kerületének díszpolgára (posztumusz)

Az életrajzot Radnóti Zsuzsa írta

Forrás:_ https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/orkeny-istvan#eletrajz